A tudós bagolyné tojt egy kis utódot, de az nem lett okos, sőt inkább ütődött. Atyja, a nagyhírű egyetemi dékán sokat bosszankodott lüke ivadékán. Hasztalan unszolta: – Magolj, fiam, bagoly! Hiába korholta, intette, kölkét ez csak untatta. Utálta az egyetemet, órák alatt legyet evett. Nem csoda hát, hogy a halálmadár-vizsgán csak ücsörgött és pislogott pislán. – Huss! – rivallt rá az elnök-akadémikus. – Szálljon egy házra, és borítsa gyászba! – Jó! – mondta a buta bagoly, holott azt sem tudta, miből lesz a halott. Rászállott a legelső viskóra, és ott csücsült bóbiskolva. Jobbat nem talál, ki mindent végigpásztáz, mert ez volt a temetői gyászház. Így lett a nagyerdő legostobább baglya a Huhogányos Akadémia tagja.

Az Új Bárány riportere felkereste Ordast. Interjút kér. Én leközlöm. Olvasd. – Igaz volna ama vád, hogy ön orvul elfogyasztott egy egész nyers nagymamát? – Egy nagymamát? Egy grammot se! Ez az egész csak Grimm-mese! – Hogy Piroskát Ön falta fel, talán az is hamis vád? Nem hagyott meg belőle mást, csak egy fél pár harisnyát! – Hogy én őt ruhástul? Mit ki nem eszeltek! Én még az almát is hámozva eszem meg. – Furcsa, hogy a kunyhóban, hol megevődtek mindketten, mégis piros farkasnyálnyom díszeleg a parketten. – Az úgy történt, hogy ők aznap meghívtak a viskóba. Nagyon finom uzsonna volt, szamóca és piskóta, s mivelhogy én evés közben állandóan vicsorgok, a vérveres szamócalé a pofámból kicsorgott. – Én úgy tudtam, Önnél szabály, hogy csak friss húsárut zabál. – Kacsa! Füvet rágok lomhán legelészve, zsengét, hogy a gyenge gyomrom megeméssze. – És meddig lesz Önnél a juhhús is tiltva? – Eddig! De erről már nem írhatsz, te birka!

Egy pontyporonty s egy kiscsuka kiúszott a nádhoz, hátha e kis kaland finom vacsorát hoz. Meg is láttak ott egy ingerlő csalétket, mely a parton ülő horgászban ért véget. – Bekapom! Ez finom falat! – mondta volna a víz alatt a ponty, hogyha a pongyola természet nem teszi némává a halat. – Csak kapd! – biztatta volna menten a közismerten rosszmájú csuka. – Csak a végén meg ne bánd, mert a horgász veleránt! – És ha kiránt? Kis hal iránt irgalmas a rendes pecás, s még nem vagyok negyvendekás. – Sületlenség! – szólt a márna. – Ki lenyelné, pórul járna, mert aki bekapja az ellenség horgát, annak bizony elvágják a torkát. – Ugyan menj a víz alá! – förmedt rá a ponty -, ilyen olcsó közhelyeket nekem ne is mondj! Be is kapta a csalétket sebtiben, aztán kisült az igazság. Tepsiben.

Róka és a holló, megírta Aesopus. Mindannyiunk előtt ismerős ez opus. Mégis elismétlem e témát pár szóval, majd megtoldom néhány variációval. A téma Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán, csőrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván. Arra kószált búsan a ravaszdi róka, Ki nem jutott sajthoz fagyosszentekóta. Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve, felujjongva tört fel mohó gyomornedve. És szólt álnok bájjal: - Tollad ó be ékes, hogy madárkirály légy, régen esedékes! És a neved, "Holló", oly olvadó-omló. Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló. A dicséret szép szó, ámde a bírálat már olyasvalami, mit ki nem bír állat. Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét, vad rikácsolással tátotta ki csőrét. A sajt lehullott, erre várt a róka, ezúttal elnyerte tetszését a nóta. Első variáció A róka szájában egy jó darab rokfort. Megette a felét, de már az is sok volt. Komoran ült ott fenn a holló a hársfán, s megakadt a szeme mesebeli társán. Nosza ő is rögtön ravaszkodni kezdett, fondorkodott, tervelt, s az eredmény az lett: Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét, megadta s sors a sajtszerzés esélyét. És máris megszólalt, cifra ódon módon? -Ó, rókám, ne hidd, hogy tán csak gúnyolódom! Királyi palástnál szebb vörhenyes bundád, le is nyúzzák rólad, mielőtt megunnád, mégis tekintélyed csorbítja a szégyen, hogy hangod megcsuklik fenn a magas cé-ben. Rókánk e sértésre tágra tátva száját, cáfolatul tüstént üvöltött egy skálát. De meg kell jegyeznem erről az esetről, hogy a sajt a fára azért nem esett föl. Második variáció Fenn csücsült a holló, falt sok pusztafőrit, annyi maradt mégis, majd lehúzta csőrit. Lent a rókánál egy jó nagy ementáli, de már falánk gyomra kezdett ellenállni. Hogy látta a hollót ez megcsömörlött, - Brr, még egy sajt! - morgott. - Vigye el az ördög! - Hogy vagyunk? - szólt oda a holló ásítva, s a sajtja lehullott a selymes pázsitra. - Fujj, vidd el! - nyöszörgött undorral a róka, s amit tett, azóta nevezték el róla. Harmadik variáció Éhesen gubbasztott hollónk a hárs ágán, s töprengett az idők változandóságán. Éppen arra kószált a bús, sovány róka. Sajtlikat sem evett húshagyókedd óta. Meglátva a hollót, könnyesen sóhajtott: - Mit ér ravaszságom, ha neked nincs sajtod? - Nincs - felelt a holló. - Rég nem ettem sajtot, viszont dalolhatok, hogyha úgy óhajtod. Tudom, kedvedre volt múltkor is az ének. - Sajttal! - szólt a róka. - Így kell a fenének!... Negyedik variáció Fenn csücsült a holló a dús hársfa árán. Csőrében trappista hivalkodott sárgán. Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett. Szólt hát álnok bájjal: - Tollad ó be ékes, hogy primadonna légy, régen esedékes! És a neved! Hallga, hogy leng lágyan: holló! Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló. De hiába várta a ravaszdi róka, hogy sajtesőt hullat majd a holló-nóta. Mi volt eme nem várt, különleges, ritka, szerény, józan, okos hallgatásnak titka? Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort? Nem!... Az igaz viszont, hogy fehér holló volt... Ötödik variáció Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli. Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni. S bár az aesopusi helyzet elétárult, csak felnézett szótlan, ácsorgott és bámult. Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta, ravasz hízelgéssel könnyen sajthoz jutna. A holló csak várt, odafenn a hársfán, szeme kérdőn függött mesebeli társán. Miért hallgat a holló? Miért nem szól a róka, holott más a szokás kétezer év óta? A róka néma volt, a holló meg süket. Kérem elnézésüket...

Aludj szépen, tente-tente, kedves kölöktigrisem te! Ugrándoztál, szaladgáltál, játszikáltál eleget, csörgő csontot harapdáltál, ráncigáltál beleket. Csicsijja uuuuuu! Aludj, édes, tente-tente, szép véres a naplemente. Dimbes-dombos liget mögött üvöltget a sakálka. Talált egy fél hideg dögöt, meg is zibi-zabálta. Csicsijja uuuuuu! Álmodj ölést, tente-tente, az istenke így teremte. Májacskába, lépecskébe vájd a mancsod, pancsikálj. Vese-vese, szép vesécske, fuss el véle, s hajcsikálj. Csicsijja uuuuuu!

Egy hétfejű sárkánykölök csúnyán összevesztek. Rájuk szólt az anyja, de ô nem maradtak veszteg. Bár már egy sem emlékeztek, hogy min kapott össze, Végül leharapta egymást, önmagát is közte. Ja, hogy hol itt a tanulság? Szájbarágom, tessék: Minden fejtúltengés vége teljes fejetlenség.

Az elefánt elmélázva a tópartra kocogott, és nem vette észre lent a fűben a kis pocokot. Szerencsére agyon mégsem taposta, csak az egyik lábikóját egyengette laposra. - Ej, de bánt, ej, de bánt! - sopánkodott az elefánt. - Hogy sajnállak, szegényke! Büntetésül te most tízszer ráhághatsz az enyémre!

Egy jókora macskát fogott az egérke. Nagy munka, nem mondom, de mégis megérte. – Engedj el! – könyörgött a macska riadtan – Szegény jó szüleim aggódnak miattam. – És bár a cirmosnak könnye is megeredt, nem tudta meghatni a kevély egeret. – Bekaplak! – ugrott rá az egér ordítva... (eredetiből fordítva)

Erdőszélen nagy a móka, mulatság, iskolába gyűlnek mind a nyulacskák. A tanító ott középen az a nyúl, kinek füle leghosszabbnak bizonyul. Kezdi az oktatást egy fej káposztával, hallgatják is tátott szájjal. - Az egymást tapasztó táposztó levelek képezte káposzta letépett levelein belül tapasztalt betétet, mely a kopasztott káposzta törzse, úgy hívják, hogy torzsa. Ha most a torzsára sorjába visszatapasztjuk a letépett táposztó káposztaleveleket, a tapasztalt rendben, akkor szakasztott, helyesen fejesen szerkesztett káposztát képeztünk. Ez a lecke! Megértettük? - kérdezte a nyúltanár. Bólogattak a nebulók, hisz mindegyik unta már. - Akkor rögtön feleltetek! - Lapult a sok tapsifül, füllentettek, dehogy értik, és ez most mindjárt kisül! - Nos felelj, te Nyuszi Gyuszi! Állj kétlábra, s vázold hát, mi történik, ha ízekre bontasz egy fej káposztát? - Jóllakok! - felelte elképesztő képzetten a kis káposzta-kopasztó ebugatta, de a tanár megbuktatta.

Az apróka pók-apóka, s a porhanyó potrohú pókanyó a pékségben a szennyezett mennyezetre nyálból való máló hálót font, - pont. A kópé póknép pótlék- hálókat eresztve keresztbe a pékasztal fölött, hálóból ebédlőt kötött. Félt a péppel pepecselő pék, hogy odapök a pók, illetve a liszttel hintett púpos pépre tisztel. Ezért leseperte az apróka pókpárt a padlóra. Csattant a fapapucs: Fuccs! Így járt pórul a két pupák pék pók. Pukk.

Monoton üget a süppedő homokon a sivatag lova, a tétova teve tova. Hátán rezegve mozog a rozoga kúp alakú púp. A helyzete nem szerencsés. Apró, szemcsés homokkal telve a füle, a nyelve. Sóvár szeme kutat kutat. Még öt-hat nap kullog, baktat. Az itató tava távol, S oly rettentő messze meg az oázis. Erre utal az alábbi fohász is: - Tevék ura! Te tevél tevévé engem eleve, teveled nem ér fel tevefej tétova veleje. Te terved veté a tevevedelő tavat tavaly távol, de tévednél, vélvén, vén híved neved feledve elvetemedve vádol. Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova, mivel levet - vert vederbe feltekerve - nem vedelve lett betelve a te tevéd szenvedelme. Te nevedbe legyen eme neveletlen tevetetem eltemetve! S evezzevel ava teve levelkévét kivilevelhevelteve.